Sima bőröd felszínén úszok,
te pedig mondatok szórsz az arcomba,
melyekből én semmitsem értek.
Bimbóid ércén tornyosulok,
alföldeken friss pázsit illata.
Így fekszünk a Nap alatt, kettesben.
Ajkad párnáin csüggök,
új rajtad ez a fehérnemű-szett,
nélküle Te vagy a Természet maga.
Becsalogatsz hívogató barlangodba,
ahol nyirkos réseken telepszem,
gyertyám fényét végig követem.
Útvesztő lett ez a mágia.
Üreges szivacs tapad csontod alatt,
hangodat átengedi a fala.
Lehelleted nyomatékán ájulok,
még egy picit a hasadon megbúvok.
és innentől egész reggelig értelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése