Mucha Attila: Tavasz első napján

Jöjjetek belém bolondok nevetése,

zárjatok, engedjétek, hogy közéjük,

melléjük költözzek aludni,

de májusig tessék ám kiengedni,

mert vár rám, Párizs!

 

Festmény-orgia. Egymáson fekszenek

oriástestű meztelen ecsetmények,

a falak pattogósak, visszalöknek, hangjuk nesz.

Egyik,  legcsúnyább a sarkon áll,

nézeget, s mire odaérsz,

az egészből már nem látsz csak képeket.

 

Kiengedünk! – mondja – , ha előbb felöltözöl

színed és alakzatod grófokhoz hasonlatossá.

Indulsz. Tenyered lágyan szeli az utat,

mert amerre látsz, te arra indulsz el,

új cipőben és telnivágyó füzettel.

 

Csatornaszag keveredik parfümös mozdulattal,

sétapálcánk vége maga az izzó cigaretta.

Kalapjainkon tűzve hosszú pávatoll rebben,

emígy játszunk a dilinyósok világában,

és illata, akár Párizs! – képzelem.

 

Kecses kacsóikkal hölgyek karolnak belénk,

derekuk fodros ruházatuk alatt pihen.

Városlátó kocsinkban buján terülünk el,

mellkasunkon a pajkos szél futkároz,

kedvünk telik a bizsergő élettel.

 

Leszállunk és kezemet kíséretre nyújtom,

szememben látod miképp biztosan vezetlek.

Lépkedünk. Léptünk a falak közt kopog,

távolban harang kondul,

véget vetnek a kísérletnek,

majd kis bolondjaim végre az ágyban pihennek.